A félvér Robert Nesta Marley kamaszkora elején kerül Kingstonba. Csak messziről nézheti a felső és középosztálybelieket; neki nem jut más, csak Trench Town, a gettó, ahol az udvarokon közösen főznek az asszonyok, együtt vedelik a rumot a férfiak; ahol a sikátorokban többször villan penge, mint pénzérme.
A függetlenségéért küzdő Jamaica akkoriban nem jó hely a feketék számára. A gettókban élő fiatalok nem sok mindenben találhatnak vigaszt: futballoznak, bandákba verődve verekszenek, zenélnek és táncolnak, ganját szívnak.
Bob úgy érzi, csak a zene segítségével juthat ki a nyomorból. Összeáll két sráccal, Peterrel (Tosh) és Bunnyval (Livingston), megalakítják a Wailerst, és az aktuális slágereket éneklik. Egy kínai-jamaicai producer kiadja első kislemezüket.
Jamaica függetlenné és ezzel együtt a hatalomra éhes pártok küzdőterévé válik. Bobot a kislemezek olyan sikeressé tették, hogy a pártok vezetői keresik a kegyeit, ő azonban inkább a saját útját járja. Sok olyan csapat van, amely az akkoriban divatos rockabillyt és ska-t játssza, és az amerikai számokéra emlékeztető szövegeket énekel rá. Bob ebben is újít: új tartalommal tölti meg a reggae-nek elnevezett muzsikát.
Zenéje a középosztálybeli fehérek köreiben is egyre népszerűbbé válik. Miért is ne? Hiszen kellemes, napfényes muzsika ez, olyan laza és vidám… Igen. Egészen addig, míg oda nem figyelünk a szövegekre: rabszolgaság, nyomor és szenvedés. Nem tinglitangli, „szeretlek, szeretsz” marcipán, hanem: „…míg az ember bőrszínének nagyobb jelentősége van, mint a szeme színének, addig háború lesz.”
Mártír lett. Példakép. Valódi ikon – Afrikában a szó legszorosabb értelmében véve az. Fekete – és fehér – fiatalok nemzedékei tisztelik.
„Azoknak az újságíróknak, akik mégis feljutottak a Hope Roadra, és elég szerencsések voltak ahhoz, hogy találkozzanak Bobbal, nagyon gyorsan meg kellett tanulniuk, hogyan beszéljenek vele. A dolog nem igényelt semmilyen különleges képességet: egyszerűen meg kellett fejteni, hogy Bob mit mondott – lehetőleg addigra, mire befejezte a mondandóját. Arra kellet még ügyelni, nehogy szívbajt kapjon az ember, amikor a válla fölött hirtelen áthajolt egy félszemű, érdeklődő rasta, aki történetesen egy machétát tartott a kezében.”