Minden könyvesboltban ádáz evolúciós harc dúl, melyben az élő szerzők művei jutnak pozícióhoz szemmagasságban, a holtaké felfelé vagy lefelé mozdulnak, vagy a gyehenna tüzének, vagy a mennyei trónusnak irányába, de garantáltan oda, ahol észrevétlenek maradnak. Az alsó polcokon feltűnés nélkül rothadoztak a „klasszikusok”, a viktoriánus kor kihalt szörnyei: Scott, Carlyle, Meredith, Ruskin, Pater, Stevenson – széles, foszló borítójukon már alig olvasható a név. A felső polcokon szinte észrevehetetlenül szunnyadtak a hercegek dagadt életrajzai. Alattuk, még eladható állapotban, tehát elérhető magasságban a vallásos irodalom, szekták kátéi, krédók, válogatás nélkül, egymás hegyén-hátán. (…) Lejjebb, pontosan szemmagasságban a kortárs irodalom. Priestley legújabb művei. A „középszerűek” újranyomott, vacak kis változatai. Szívvidító „humor” Herberttől, Knoxtól, Milne-tól. Némi értelmiségi maszlag. Egy-két regény Hemingwaytől és Virginia Woolftól. Csinos ál-Strachey, előcsócsált életrajzok. Sznob, mesterkélt írások a biztos befutókról: festőkről, költőkről, azokról a pénzes, ifjú szörnyekről, akik kecsesen áteveznek Etonból Cambridge-be, onnan meg valamelyik irodalmi folyóirathoz.
Gordon tompán meredt a könyvfalra. Gyűlölte mindet, régit és újat, értelmiségi és szennyirodalmat, nyálasat és lélekvidítót. Már puszta látásuk is saját terméketlenségét juttatta eszébe. Itt áll ő, az „író”, aki éppen csak „írni” nem tud! |