Űr a lelkem. Az anyához,
a nagy Űrhöz szállna, fönn.
Mint léggömböt kosarához,
a testemhez kötözöm.
Nem való ez, nem is álom,
ugy nevezik, szublimálom
ösztönöm...
(József Attila: Költőnk és kora, 4. vsz.)
Piros vérben áll a tarló
s ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.
Bizalmas orvosi dokumentum? Gondolatok laza füzére? Szürrealista alkotás? Döbbenetes erejű szabad vers? Még ma is megoszlanak a vélemények arról, minek tekinthető a Szabad-ötletek jegyzéke, József Attila kegyetlenül őszinte feljegyzése.
Van, aki elzárná a széles olvasóközönség elől, mások a nyilvánosság mellett érvelnek. Annyi bizonyos, hogy a teljes képhez ez is hozzátartozik. Kulcsot ad az utolsó hónapok lelki történéseihez, és az ekkor keletkezett versek értelmezéséhez is.