Bohumil Hrabal (1914–1997) műveit számos kortárs magyar íróénál jobban ismeri az olvasó: lírai alkotásaiból és korai elbeszéléseiből kirajzolódik a szürrealisták zöld barettjét viselő hetyke ifjú képe, a Sörgyári capriccióból megismerhette a nymburki sörgyár mindennapi költőiségét, az Őfelsége pincére voltam című regényből egy karrierista fiatalember megpróbáltatásait, a Túlságosan zajos magány című elbeszéléséből a filozofikus hajlamú hulladékpapír-feldolgozó érzésvilágába pillanthatott bele, míg regénytrilógiájából a szerelmes fiatal férfi és férj portréja rajzolódik ki – Hrabal megannyi önarcképe.
Hrabal utolsó, saját kezűleg készített portréját tartja most kezében az olvasó. E levelekben, amelyek egy fiatal amerikai lányhoz íródtak, az öregedő Hrabal ír az idős ember kiszolgáltatottságáról, macskái iránti szeretetéről, a rendszerváltozás örömteli eseményeiről és arról, hogyan gabalyodott bele a kommunizmus utolsó éveiben a belügyesek szőtte hálóba. A mindennapok misztikája jelenik meg közelmúltunk történelmének legérdekfeszítőbb pillanataiban is – hrabalian keserédes formában.
„A történet egy varjúról szól, amelynek suhancok kiverték a fél szemét, és a varjú kivert szemére egy szebb világot látott...
És akkor elszökött a gyerekektől, és kisiklott a templomtoronyból, és repült, repült szakadatlanul az után a világ után, amit arra a szemére látott, amelyiket kiverték a suhancok... mialatt az egészséges fél szemével egy szürke és unalmas, rút világot látott... és addig repült, amíg alá nem zuhant a kimerültségtől...
De ez a történet olyan embereknek szól, akiknek nem adatott meg, hogy a világot elfogadhatóbbnak lássák, mint amilyen...”