Mély kortyokban ízlelte a művészet fanyar levegőjét, az alkotó zord örömét, melynek a megsemmisülés határáig át kell adnia magát, s aki a szabadság szent boldogságát csak az önkény vasbilincsében találja meg, és a beteljesülés pillanatát csak az igazságérzet iránti aszketikus engedelmességben élheti át.
Furcsa és nyomasztó dolgok voltak ezek, de nem furcsábbak, mint a többi emberi sors: ez a fegyelmezett művész, akinek mély igazságérzet és könyörtelenül tiszta összpontosítás állt minden munkája mögött, ugyanez az ember, kinek műhelyében nem volt helye semmiféle hangulatnak, bizonytalanságnak – a magánéletében dilettáns volt, bukott boldogságkereső. Ő, aki nem adott volna ki a kezéből egy rosszul sikerült vásznat, végtelen sok félresikerült nap, év, szeretni- és élnivágyás súlyától szenvedett mélységesen.
„Három életnagyságú figurát festett: két egymástól idegen, önmagába mélyedt embert, egy férfit és egy nőt, s közöttük egy csöndes örömmel játszogató gyermeket, kinek fogalma sincs a fölötte tornyosuló felhőkről. A személyes utalás világos volt, a férfi mégsem hasonlított a festőre, a nő sem a feleségére. De a gyermek Pierre volt, néhány évvel fiatalabb korában. A kisfiút legjobb képeire jellemző bájos és nemes vonásokkal festette meg. Két oldalán merev szimmetriában elhelyezve ült a két alak, a magányosság szenvedő megtestesítői: a férfi súlyos töprengőn, arcát kezébe temetve, a nő fájdalmas, de üres érzéketlenségbe veszve.”
újdonságok 
főoldal 
Kosár tartalma ›› 