„– Fiam – mondta higgadtan Vén Vidrabőr. – Ülj ide mellém. Elszívunk egy pipát.
Hát most mondják meg! Az öregember visszaült a bölénypokrócra, és komótosan tömni kezdte a pipáját!
– Nagyapó! Elment az eszed? Nyakunkon a kékkabátosok! Madárröptényi időnk ha van, hogy kiérjünk a folyópartra, jönnek mindjárt vissza.
– Fekete Üst halott – mondja erre ő. – Tudom. Vak vagyok, harcolni nem bírok. De azért futni se fogok. Ha ma kell meghalnom, hát itt, a körben akarok kimúlni.
Láthattam, amilyen elszántan szorította össze inas öreg állkapcsát, ennek ugyan hiába beszélek.
– Hát jó – mondok –, hadd gyújtom meg a pipádat.
Az öreg előrebiccentette a fejét, mire én bal kézzel kikaptam szájából a pipát, és a jobbal, ahogy csak bírtam, állon vágtam. Úgy elzsibbadt az öklöm, hogy szét se tudtam nyitni. És lám, az öreg meg csak ült, mint a kőbálvány, meg se kottyant neki, amit kapott a képére.
– Ejnye, fiam – azt mondja –, aggódhatsz erősen, hogy így megcsúszott a kezed a pipán. Addsza csak egy kis parazsat. Meggyújtom én magam. És akkor pipázunk egyet, és meglásd, elszáll az aggodalmad, akár a kis bivalymadár.” |
főoldal 
